A rák, én és a búzafűlé
A tönköly búzáról



A Búzafűlé - a részletek
Az én búzafülevem



Igénylés, megrendelés
Fogyasztók írták



Magamról



Fórum



elérésem: 20/523-88-35


Aratásra éret búzafű

Aratásra éret búzafű

Aratásra éret búzafű

Egy pohárka friss lé

Saját termesztésű búzafű leve

320 gramm - 4800.-Ft.


Koncertprogram

Soron következő személyes, ingyenes házhoz szállítási nap Budapesten: augusztus 27. vasárnap.
- országosan pedig akár 1 napon belüli kézbesítés, futárszolgálattal, ingyenes szállítással, fagyott állapotban! -

A rák, én és a búzafűlé.

Ez a cím lehet, hogy kissé sokkolóan hat.
Én - a búzafűlének hála - túlélvén a rákot, három év elteltével mára (2009) jutottam el odáig, hogy már tudok róla nyíltan beszélni, de megértem azokat akik összerezzenek magától a szótól is - így voltam azzal korábban magam is. A rák az egyik legrosszabul hangzó szó, soha nem lehet megszokni és érthető, hogy rossz érzéseket kelt az emberben, hiszen egy alapvetően gyógyíthatatlannak tartott súlyos betegségségről van szó.
De nem kötelező belehalni. Álljon itt okulásul saját esetem, amely történhetett volna másként is, ha olvashattam volna előtte valaki más hasonló történetét - mert sokan vagyunk, akik ilyen cipőben járunk. El kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy immár tisztábban láthassam a dolgokat, s hogy legyen elég erőm ahhoz, hogy leírjam saját kis különbejáratú személyre szabott kálváriámat. Ha érdekli esetem, személyes találkozásom a rákkal és az utána következő eseményekkel, akkor azt itt most elolvashatja. Okulhat belőle, s rá fog jönni, nem kell mindenkinek kötelezően először a rossz utat választania.

Történetem 2005-ben indult, amikor is seminoma (a rosszindulatú, rákos daganatok egyik formája) típusú daganatot diagnosztizáltak nálam. Éreztem már előtte is, hogy valami nincs rendben, de hát (én is, mint a legtöbben) az a fajta ember vagyok, aki nehezen megy orvoshoz, s csak akkor, ha már tényleg nagyon muszáj.

Először csak a helyi rendelőbe, szakrendelés, ultrahang, gyógyszerezés, nem hat, próbáljunk másik gyógyszert, kombináljuk őket, nem hat, na nézzük, esetleg majd ez a kombináció, ez sem hat, tudja mit, menjen be a klinikára, nézzék meg ott - röviden ennyi az indulás.
Szerencsémre a klinikán talán az ország egyik legjobb szakorvosával - s megítélésem utólag sem változik - egy igazi, valódi, nagyon profi szakemberrel hozott össze a vakszerencse, aki a diagnózistól a műtétig mindent olyan penge profizmussal végzett, hogy csak felsőfokon lehet róla beszélni.
A diagnózist követően jött tehát a műtét, egy héttel utána már kiválóan éreztem magam.
Itt most muszáj megosztanom egy érdekességet a kedves olvasóval:
- történt, hogy még a műtét előtt, amikor a klinikán megvizsgált az altatóorvos, hogy altatható vagyok-e, azt javasolta, hogy jó lenne, ha előtte készítenénk egy terheléses EKG-t, mert hát hiszen benne is vagyok a korban, ötven fölött már jobb tutira menni, hogy biztosan fel is fogok majd ébredni, s még véletlenül sincs a rendszerben egy olyan rejtett hiba, ami meglepetést okozna majd. Javaslata alapján felkerestem az illetékes szekrendelést, azaz a kardiológiát, ahol azt mondták, kérjek telefonon időpontot. Kértem, kaptam, csak sajnos az már a majd csak egy hónap múlva esedékes műtéti dátumom utánra mutatott egy héttel. Mondom hát, hogy ez így nem igazán lesz szerencsés, mert hát a műtét, illetve az altatás miatt kellene a terheléses szív vizsgálat ... hiába minden könyörgés, a bizonyára nagyon képzett és empátiával teli asszisztencia nem hajlandó korábbi időpontot adni. Hát ez van, megyünk a műtőasztalra aludni, s ha szerencsénk lesz nem hiányzik majd utólag az a terheléses EKG.
Hogy mi lett volna az eredmény, azt akkor én ezek szerint hamarabb fogom megtudni: ha felébredek akkor nagyjából rendben vannak a dolgok. Ha nem, akkor sincs semmi, nem fogok reklamálni, s a nagyon képzett és empátiával teli asszisztencia meg tudat alatt vadászhat következő áldozatára.
Egészségügy 2005. Magyarország.
Amikor a varratszedést követő napon már csak azért is elmentem, mert hát ugye időpontom volt, s habár műtét után hasi sebbel, varratszedés másnapján az álmoskönyv szerint nem szerencsés terhelélses EKG címszóval három távot lefutni a futópadon, én megúsztam annyival, hogy jól le lettem hordva a sárga földig, hogy minek nekem ékágé, jobban futok, jobban bírom, mint egy 10 évvel fiatalabb... khmm.. bocsánatot kérek, hogy bátorkodok létezni és ugyanazt a levegőt szívni, mint ön, adjunktus úr .... csak hápogtam, hogy de hát én .. hát nem én .. hát a műtét, az altatás, hát azért kellett volna, aki kérte csak tudta, én csak engedelmeskedtem. Majdnem lenyeltek keresztbe, hogy elraboltam drága 10 percet a magasságos magyar egészségügy idejéből, s meg sem haltam, össze sem estem, mit akarok itt?
Mindegy, szuper jól éreztem magam, nekem a kilenc is páros volt.
S ezzel egy jó időre véget is értek a pozitív élmények.

Hát szóval megvolt a műtét, túl vagyok rajta, jól vagyok, mégis csak szép az élet, kis idő elteltével megyek a klinikára kontrollra, sajnálattal kell róla értesülnöm, hogy ezzel még egyáltalán nincs vége ... sőt!
Jött a javallat, ez már nem a vérprofi Tanár Úrtól - kijárnak a nagy kezdőbetűk, - hanem távollétében a helyettesítőjétől (azóta is sokszor eszembe jut, vajon a Tanár Úr is elküldött volna, vagy vele lettem volna olyan szerencsés, hogy nem?) - szóval jött a javaslat a folytatásra: radio-terápia, közismertebb nevén sugárkezelés - mondván, ilyenkor az a módi, mert lehet hogy már szóródott a rák és benne van a nyirokrendszerben, adjunk hát neki egy kis helyi Csernobilt, hadd pusztuljon.
A besugárzást megelőző úgynevezett tervezési szakaszban az egyik CT felvételen a sok közül (többet voltam CT-ben, mint topmodell kamera előtt ..) felfedeztek egy cirka 4cm-es csomót is a hasüregben, hát át lett tervezve a besugárzási kép, immár szinte a teljes hasüreg kapott belőle.
"A retroperitoneumban az aortabifurcatio felett az aorta és a vena cava inferior között a v. cava inferiort komprimáló 36x35 mm nagyságú ezen két érrel szorosan összefüggő nyirokcsomó metastasis van."
Mit csinál ilyenkor a beteg? Aggódik és bízik. Mi mást is tehetne, kiszolgáltatva sorsának és a terápiás szakembergárdának, reménykedik, hogy nála majd minden rendben lesz, neki majd szerencséje lesz és meg fog gyógyulni. Nem tehet mást. Vagy mégis, de erről majd a konklúzióknál.

Az első sorozat utáni hat hetes szünetet követő kontrollnál egyértelművé vált, hogy egyik áttétem (az a bizonyos 4 centis) a hasi nyirokrendszerben nem kellőképpen reagált, (ez így egy kicsit nem egészen korrekt, a valóság az, hogy olyannyira nem reagált, hogy egy tizedmillimétert sem lett kisebb, ez a korrekt megfogalmazás, a "nem kellőképpen" meg amolyan diplomatikus, zárójelentésbe való, mégiscsak szebben hangzik, hiszen azt engedi sejtetni, hogy azért működik a dolog, csak az a fránya daganat hú de nagyon ott van szeren) - ezért hát a szekemberek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy adjunk még neki, mutassuk meg ki a jobb, olyan azért mégsincs a modern orvostudományban, hogy a negyed milliárdos Siemens csúcstechnikánknak (megmondták már a minisztériumban is évekkel ezelőtt, hogy nem is fognak minden vacak technikát finanszírozni, csak azokat a kezeléseket téríti az OEP, ahol az általuk meghatározott gépek vannak üzemben - akkor, jó pár évvel ezelőtt 254 millió forintba került darabja - a Siemens marketingesei bizonyára örömtáncot is jártak a hír hallatán ...) ellenáll egy vacak kis négy centis áttét! Nosza, írjuk ki még egy jó kis sorozat minicsernobilt, majd mi megmutatjuk annak a daganatnak, ki a legény a gáton.
Beteg mit csinál? Kezd aggódni, mert rájön, hogy valahonnan ismerős ez a helyzet, pedig azt szerencsére nem is mondhatná, hogy mindennapos vendég lenne a sugárasztalon, nem aztán is esik rajta olyan jó fekvés, hogy azért érdemes lenne naponta 100 kilométert autózni hónapokon keresztül. Megvan, a mosóporreklámok jutnak eszembe, azok olyanok, hogy ígérik a tutit, s mondják, minden ami eddig volt, az csak fölösleges pénzkidobás és foltos pólók rakata, most a tuti, ezt vegye! Ez jutott eszembe. Mert azt mondták, kapok egy sorozat sugarat a nem is látható, csak feltételezett áttéteimre, amolyan megelőzésképpen. Aztán megláttak egy létező áttétet, sugarazták, s nem történt semmi. Szó szerint: NEM TÖRTÉNT SEMMI! - leszámítva azt, hogy akkor már kezdtem önmagam árnyéka lenni, kilátszottak a bordáim. Mert bár azt mondták csodálkozó szemekkel és értetlenkedve ingatott fejjel, hogy az nem lehet, hogy hányingerem és gyomorgörcseim vannak, hiszen a gyomrot nem is éri a sugár (jut eszembe, azt hittem rohamot kapok amikor megláttam, hogy windows 98 oprendszeren fut a besugárzott területet és minden egyéb sugárzási paramétert beállító és az eljárást levezénylő vezérlő szoftver, egyszer még a windowsnál "szériatartozék" rebootnak is voltam tanúja), én azért még becsülettel végigrókáztam az utat párszor hazafelé jövet, majd pedig szépen elkezdtem Torecan-on és B6-on élni, hogy ne hányjam ki azt is, amit meg sem ettem. A szakemberek csodálkoztak. Én meg hánytam, hiába hittem nekik, hogy azt pedig nem is lehetne, mert ők arra nem adtak okot.
Itt azért már nem hittem el mindent amit mondtak, kezdtem kicsit kételkedni, de még nem is igazán tudtam, miben is kételkedek. Még magamnak sem mertem megfogalmazni, hogy esetleg néhány dolog nem is úgy van ahogy a mondják. Mert hát ugye vegyük például a sugarat, ami semmi kárt nem okozott a daganatnak. Nekem igen, de az is csak a legvégén derült ki. meg aztán azt mondták, én nem hányok, nekem nincsenek gyomorgörcseim, kizárt, hogy a sugártól lenne. Szinte már magam is kételkedtem magamban, hogy lehet ám, hogy hazudok és igazából minden sugáradag után direkt betoltam az arcomba egy tál romlott székelykáposztát, s csak rájuk fogom a dolgot?
Pedig a java még hátra volt.
Jött egy újabb teljes sorozat, immár csak a konkrét daganatra a vena cava inferiornál.
A második sorozat utolsó néhány besugárzási napjára már egyre inkább úgy mentem, hogy kész, végem van mint a botnak, nem bírom tovább, megtagadom a sugár felvételét, mint lusta katona a krumpli hámozást. Hiszen minden nap reggelente úgy mentem az intézetbe, (dehogy mentem, feleségem fuvarozott, vezetés szóba se kerülhetett) hogy azzal telt a napom további része, túléljem valahogy, másnap reggelre majd megint jobban leszek kicsit, kiheverem kicsit amit kaptam. De egyre kevésbé sikerült. Egyre nyűgösebb lettem, egyre elviselhetetlenebb voltam, olyan változásokat éltem át, hogy például kávét csak az udvaron lehetett főzni, nehogy megérezzem a szagát, mert akkor rosszul leszek (pedig addig nagy kávés voltam).
Végül eljutottam odáig, hogy egyik reggel, amikor már csak 3-4 alkalom volt vissza, megkerestem az intézetet vezető főorvost, aki a kezelőorvosom volt, s kértem, hadd ne kelljen több adagot felvennem, tartalékaim végére értem, 26 kilót lefogytam az egyébként eget rengető súlyomból, könyörüljön rajtam.
Azt válaszolta muszáj felvenni, csak akkor fog hatni, nincs mese, csináljam végig. Megtettem. Ha már egyszer a főorvos azt mondja, csak akkor fog hatni, hát legyen, kicsit párszor még meghalok a végéig, de megteszem, mert gyógyulni akarok.
Túl voltam végre, mint az első sorozat után is volt, jött ismét hat gyönyörű hét a kontrollig, mint korábban az első sorozat után, végre vége, nincs több, megcsináltam, túléltem, béke van, pihenés van, regenerálódás van, gyógyulás van, megmondta fődoki, ért hozzá.
Vagy esetleg mégsem ...
Merthát feltaláltak egy újabb mosóport .. akarom mondani ismét volt hat hét pihenés, majd pedig egy ellenőrző CT, amely azt mutatta, hogy minden eddigi szenvedés és sugárterhelés teljesen hiábavaló volt, mert még mindig, még most sem ment össze az a daganat egyetlen millimétert sem....
Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor fogalmazódott meg bennem a kérdés: mi a jófenét keresek én itt? Miért csinálják ezt velem? Tényleg értenek hozzá? Tudják ezek vajon, hogy mit is csinálnak tulajdonképpen? Vagy csak én vagyok olyan, de olyan egyedi eset, amilyen még soha nem volt a praxisukban? Csak én vagyok olyan peches, hogy nekem olyan daganatom van, amely túlélné Hirosimát és Nagaszikit együttvéve, megspékelve egy kis Csernobillal is? Hogy a jószagú macikakiba' is van ez?! De hát hiszen nekem azt igérték, hogy majd a második sorozat... Amikor majd bele döglöttem és abba akartam hagyni, akkor meg azt mondták, azt nem, akkor nem hat, végig kell csinálni! Végigcsináltam. Megettem a spenótot, akkor most kérem a csokiiiiit!

De nem, nincs jutalom. Nincs gyógyulás és nincs jutalom sem. Hehe, jól palira vettelek, bibi-bíí! Na de doktor bácsi, maga hazudós, vagy nem is doktor bácsi? Miért mondta nekem azt, hogy ettől majd meggyógyulok? Vagy csak én nem gyógyulok meg, más igen? Az én hibám, hogy én ilyen vagyok? Mással nincs ilyen probléma? Most akkor mi lesz? Megmaradt a rákom, túlélte a sugarat kétszer is, most akkor mi lesz?
Fel sem tettem ezeket a kérdéseket, csak a fejemben kavarogtak. Fel sem kellett tenni, semmit sem kellett kérdezni, a főorvos úr már mondta is a verdiktet: kemoterápia szükségeltetik.... ekkor azért kicsit megállt az idő, kicsit csend lett, hallottam, ahogy egy szúnyog nagy koppanással beüti a bokáját az asztal sarkába a szomszédos rendelőben ....
Azt hiszem, azt a vérnyomásmérőt még fel sem találták ... ott már semmi értelme mérni ... tolultak, zsibongtak a negatív információk az agyamban: nem, nem, akit csak ismerek, mind kapott kemót és egy sem él már ... nem, amit én itt kiálltam, azok után nem ... és a történtek után miért higyjem el, hogy hatni fog ... eddig semmi sem volt igaz ... nem hiszek ... nem bízok ... nem, nem, nem!
És kimondtam: NEM!
Arca azt tükrözte, nem sokszor kapott még erre a javaslatra ilyen választ.
Kicsit még próbálkozott, kicsit még győzködött, nagyon akarta tudni miért nem, aztán ennyiben maradtunk. Kicsit befeszült a levegő kettőnk között, kissé ingerülten közölte, hogy akkor itt most végeztünk, sugárterápiás eszközökkel rajtam/bennem további tennivaló nincs, s ezt egy mondatban megfogalmazta a zárójelentés végére kézzel írva, s oda írta még, hogy azért most visszaküld engem az engem műtő orvoshoz.
Ő is szerette volna tudni, miért nem vállalom a kemót, csak annyit mondtam, nekem csak negatív információm vannak kemoterápia vonatkozásában, sajnálom ez van, így döntöttem, ha menni kell, akkor megyek így, ahogy most vagyok, több gyűrődés nekem már nem fér bele.
Megkonzultálta neves szaktekintély klinika vezető profeszorával, pár nap múlva felhívott telefonon és azt mondta, összeugrott egy konzílium ez ügyben, s abban maradtak, jelen helyzetben, éppen hogy csak véget ért dupla sugárterápiát követően tulajdonképpen még szerencsés is, hogy így döntöttem, mert ilyen állapotban megkérdejelezhető a kemó hatásossága.
Ez egy érdekes vélemény, kicsit meg is nyugtatott, mert hát azért, hogy mit éreztem amikor elhangzott volt a verdikt, hogy kemó, s mit éreztem amikor volt erőm azt mondani, hogy nem, azt csak az tudhatja, aki mellett állt már ott olyan szorosan a kaszás, s aki maga is hozott már saját magára nézve élet/halál típusú döntést.
Nos, nekem azóta igencsak megszilárdult, modhatni bebetonozott véleményem van már arról, hogy nem csak akkor nem lett volna hatásos, de a későbbiekben sem, s hogy helyesen döntöttem amikor kitértem előle.
Pedig akkor még hírét sem hallottam Ann Wigmore-nak, s a búzafűről is annyit, hogy a feleségem több más "csodája" mellett azt is favorizálta, tudtam, hogy van néha búzafűlé a házban, a gyerekeimmel iszogatják, s hiszik, hogy az jó, de velem ilyesmit sohasem lehetett megkóstoltatni sem. Pedig ha akkor tudtam volna azt, amit most tudok, akkor aligha kaptam volna akár csak egyetlen egy sugárdózist is, mert bizony szó sem lehetett volna róla, az teljességgel bizonyos.
Hogy miért fáj a legjobban terhelt környéken azóta is a hasam, arra már csak később a klinikán kaptam választ: a sugárzásnak olyan hatása van a belekre mint az ujjak közé cseppentett pillanatragasztónak, úgy összeragasztja őket... a hasfal pedig hegesedik, s az igen érzékeny szerzet, hát bizony ez már csak ilyen, s ez immáron addig fog fájni, amíg élek. Szó szerint ezt a magyarázatot kaptam. De lagalább utólag már tudom. Megértem, hogy előre ilyet nem mesélnek el. Megértem, de elfogadni nem tudom. Nem tartom tisztességesnek az elhallgatását. Még jó, hogy az aláírni valókban legalább az benne van, hogy "a sugárzás később rákot okozhat" ... Hát bizony, annak megismerése után, hogy bizony a daganatban a sugárzás semmi kárt nem tett, s azóta azt is tudom, hogy többnyire másokkal is így van, leírni azt s aláíratni, hogy majd a sugárzás miatt majd nagy eséllyel rákom lesz később ... - de aláírtad, ne reklamálj, tudtad előre ... nem kis adag cinizmus.

Hát szóval it tartottam 2005 decemberének első felében.
Két komplett sugárterápia, a második már csak külön a nagyobb csomó kedvéért és teljes kudarccal, eredmény nélkül, s ezt követően egy visszautasított kemoterápiával a hátam mögött, nem is igazán tudtam, mit remélhetek vajon a jövőtől. Egyáltalán lesz-e jövő számomra ezek után, vajon mikor következik el az a nap, amikor majd a baj fokozódik..
Ekkor történt, hogy feleségem, aki velem ellentétben már akkor is bízott a természet teremtéséből és rendjéből fakadó gyógyító lehetőségeiben, arra kért, ugyan olvassak már utána az interneten, s lássam, mennyi jó tulajdonságát írják ott le sokan a búzafűlének. Így utólag már hajlamos úgy látni a dolgokat, hogy semmi nincs csak úgy véletlenül, ugyanis szinte poén, hogy ő és a gyerekek akkor már vagy három éve csinálgatták, iszogatták, ha rendszertelenül is. Oké, mit veszíthetek én már, gondoltam, lássuk, miről is van szó, elkezdtem felkutatni a leírásokat. Csak a végét mondom: "oké, meggyőztél, kérlek mostantól csinálj annyit, hogy nekem is jusson, a dolgok jelenlegi állása szerint úgysem attól fogok meghalni".

A klinikán megkérdeztem orvosom, hogy az ő meglátása szerint túlzottan nagy bátorság volt-e visszautasítanom a kemót? Mire ő a szembe nézett és azt mondta: "ez nem bátorság, hanem margaság - kéthavonta akarom látni kontrollon".
Mentem hát kéthavonta kontrollra. Hasi, kismedencei CT, mellkasfelvétel, tumormarkerek elemzése. Már amikor a Honvédkórházból mentem fel a klinikára a CT eredményemmel, persze mindig belenéztem, ki nem tenné, láttam, amit látnom kellett: az a bizonyos daganat kisebb lett. Aztán eltelt újabb két hónap és megint kisebb lett. Majd még kisebb és majd még kisebb - a negyedik alakommal, immár 8 hónap elteltével a diagnózis: mérete 10 milliméter - azaz klinikai határ - alatt, immár nem minősül daganatnak. HURRÁ! Innen kezdve elég lesz majd félévente kontrollra járnom.

Na, hát ez a búzafűlé aztán nem semmi, gondoltam ezt a megtapasztalást meg kell osztanom másokkal is. S mert úgyis volt gyakorlatom a weblapkészítésben, nem tartott sokáig összehoznom egy egyszerű weblapot, amelyen elmeséltem a lényeget, hogy felhívjam az emberek figyelmét erre a csodára, amit búzafűlé néven ismernek.
Akkor még szó sem volt arról, hogy én többet termeljek azért, hogy másoknak is adjak - sőt, nem is én termeltem, hanem a feleségem, és csak annyit, amennyire nekünk magunknak szükségünk volt. Azután egyszer csak egyre gyakrabban csengett a telefonom, egyre gyakrabban kaptam olyan tartalmú kéréseket, hogy nem tudnék-e adni belőle másnak is. Hát, azt nehéz mondani hogy nem, aki tudja milyen reménytelen betegnek lenni, az könnyen megérti, hogy én sem tudtam, persze, segítettem akinek tudtam. Aztán már muszáj volt valami árat is megfogalmazni rá, melyet igyekeztem a lehető legalacsonyabbra helyezni, akkor alakult ki a ma is érvényes, azóte sem emelt ár.
A következő lépés a termelés és feldolgozás hivatalos formába öntése volt - így esett hát, hogy egyszer csak azt vettem észre, kötelességeim vannak azokkal szemben, akiket "rászoktattam" a búzafűlevemre, s immár nem is csak az én döntésem, hogy csinálom-e vagy sem, most már muszáj termelnem, mert az emberek számítanak rám.


© BorlaSoft 2009.